Fehér Renátó: Forradalok

Forradalok

Egy kicsi ország beszorult az üvegfalú liftbe, amikor
a szerelmét és a kölykét a tetőteraszra először korcsolyázni vitte.

Enuresis nocturna – mondta a laktanyaorvos
            gúnyosan
egy fél szakaszról, azokban a boldog, szép napokban,
            Siklóson.
A későbbi anyám a hajnali busszal járt le hozzád
            hétvégente,
hogy tarts ki. Ha hazaérsz, már várni fog otthon a
            tente, tente…
Ácsorgott órákig, mire egy tiszt kiszólt a porta
            ablakán
fenyegető kedéllyel: Gyere Egérke, gyere
            kicsi lány!

Apa, bácsikák és keresztapák! Tetszettek volna
            a forradalok,
régen. De ötven fölött minek heveskedni? Kudarcot
            vallottatok.
A harmincéves találkozó: már zavart öregurak
            bálja,
harmincháromból húsz paranoid, megtörni is
            gyáva,
és ki-ki óriásbébiként tekint az elsőszülött
            fiára.
Édesapám, szerettelek és megbocsátok, de nem
            siratlak el,
mert te mégsem szülő voltál, csak egy idősebb
            haver.
Csiklandoztál, amikor rég simogatni kellett
            volna,
miattad esett össze minden születésnapi
            torta.
Áttaktikáztad a gyerekkorom (még egy bezárt cukorgyár
            a ködben),
tegnap meg már én is menthetetlen kompromisszumokat
            kötöttem.
És én se látom a hazámat már az ellenfél
            szemében,
sőt nincs is hazám, és a te hazádról sincs meg a
            véleményem.
Muszáj, így szinte bármilyen munkát elvállalok kvázi
            ingyen –
de Apa, mennyit ér neked az, akinek tényleg semmije
            nincsen?

Mert maga az az ország, Apa, ott az üvegfalú
            liftben,
de én már nem a kölyök vagyok, aki hősnek
            hittem.
Elátkozni mégsem fogom, nem fogom
            megtagadni,
mert úgy nevelt, kizsarolta, hogy nincs merszem
            magára hagyni.
A lakása az enyém, de heti egyszer még a sörét is
            kibontom:
vasárnap van, mise után, mi ketten, park, szociális-
            otthon.