Fehér Renátó: Makk Ász

(Megjelent: Alföld, 2013/4.)

Makk Ász

Haza az, ami a markomban is elfér
(Isten jobb tenyerembe tetoválta
két nagy folyónknak a belföldi szakaszát),
de nálam most Dunát rekeszt a kártya…:

a januári hó itt nem úgy olvad el,
mint a bérceken túl. Nálunk csak rohad,
és nem jut szállás a többi évszakoknak.
Lapátolom a maradéknapokat.

Ez meg az ország legszéle. A városé.
Távolban erdő. Amit látsz: a házunk.
Előtte az elfagyott eperfa persze,
nemzedékek óta meséket gyártunk

róla görcsösen, míg van kit elsiratni:
apróbajszú, hangyaszorgalmú ősök,
kikről nem érdekel, félek mindent tudni.
„Elég, ha saját jövőmmel törődöm.”

A választól tátongó ház mégsem ereszt.
Tudtommal kocsmának épült, Makk Ásznak
hívták. Alatta légópince. Búvóhely
annak, akire éppen orvvadásznak.

Évek múltán már atombunkerként szolgált,
és hozott igazolást egy bácsi a
Tanácstól. Sokáig nem változott semmi,
csak rohadt a fa alatt egy Dacia.

Nekem mindezt elkártyázni vagy leírni
van csak módszerem. Fanyalgok a múltra,
hisz itt egy perc alatt minden megdicsőül
vagy összeomlik. Holnap pedig újra.

Igazi legény tizenkilencre is kér
lapot. Itt minden anyóka megviselt:
a Makk Ászon egy ország cipel rőzsét,
még erre a képre is Svájc adott hitelt.