Random-ország és Vagány Históriák újra

Vagány Históriák vetítés a Prae különszámának lapbemutatóján a Muzikumban.
Benne újra néhány mondat Random-ország (38:30 körül), újra Fekete Réka Tháliától.
https://www.youtube.com/watch?v=SbcGJCUJ_ig

Afrodiziákum

Hetedik szövegem a Librariuson futó Feketemosó című Apokrif-blog részeként:
Afrodiziákum

Fehér Renátó: Zsömleszag

(Megjelent: Élet és Irodalom, 2012. július 20.)

Zsömleszag

Megint a korareggeli gyászmenet
idegen lakásból. A nyakamon billog,
a kontaktlencse beszáradt, 
mittudomén hogy hányadik kerület ez.
Monogrammá felejtem, akitől ilyenkor eljövök,
kávét nem kérek („sosem iszom”),
kölcsönösen nem jut idő egyéb információkra.
Lenn az utcatáblát keresem, közben
magasan, az ablakok mögött,
zsömlemellekre hajtott fejjel, apákká választott
férfiak csak megébrednek – amikor 
bevilágít a hajnal, az újraégő utcalámpa,
csenget az első villamos kereszteződésben állva,
levelet, hírlapot nyom a postás az ajtónyílásba, 
aztán alszanak tovább.
Berontok az első sütödébe, és
lisztes arcú arkangyalokat veszek meg kilóra,
a maradék-aprómból, szájszag és hányinger ellen.
Mert belém penészedett minden,
ami jóság, minden szeretet.
Péknek kellett volna állni,
szárnyakat növeszteni a zsömleszagban.

Fehér Renátó: Fuga

(Megjelent: Élet és Irodalom, 2012. július 20.)

Fuga

A városban minden, ahogy legutóbb hagytuk:
a Duna-part, a hidak, a körút,
az éjjeli villamos; kapaszkodók.
Egy bel- vagy külvárosi, szűk vagy tágas erkély
kellett volna még: kilépni a hideg kőre,
szeretkezés utáni szóközökben,
és ott rágyújtani újra, hónapok után.

Csak te közben eltűntél. És hagytad
elcsúszni egymás mellől
a város hozzám hűséges képeit.
Én meg azóta folyton eltévedek.
A járdán a repedéseket figyelem,
amiket gyerekkoromban átugráltam,
most meg botladozom bennük, még józanul is.

Eltűntél még tavasz előtt,
mint évekkel korábban az a férfi,
akit apámnak nevezhettem volna.
Mindkettőtök után menni gyáva vagyok.
Őrá gondolni mégis könnyebb –
neked valahol megvan a tested
forrón és megérinthetőn.

És tényleg nem tudom, hogy elmenekültél,
költöztél, vagy talán soha nem is voltál
itt, de így nincs is közöm tovább a városhoz.
Maradok a lakásban, amilyen gyakran csak tehetem.
Régi-régi tervem verseket írni. Fölkapargatok
magamban anyagot, ihletet, belső rímeket.
Van itt elég dolog: a fuga kirepedt a járólapok közül.

Fehér Renátó: Random-ország (elmondja: Hodászi Ádám)

Random-ország című versemet Hodászi Ádám mondja el:

Fehér Renátó: Csak szilveszter (ÁK-nek)

(Megjelent: Apokrif, 8. szám, 2010. március; első rész: Életünk, 2009/3)

Csak szilveszter
ÁK-nek

1.
Csak szilveszter

„Köszönjük az almákat, én is ettem belőlük…”
(József Attila levele Flórához – ’37. december)

Ha mást nem is, egy fotót megért volna,
ahogy a múzeumnál forralt borba
mormogtalak, míg vártam: …csak egy régi
hátlapszöveggé lennék. Majd nem érti
az unokád. De hát nem készült képünk,
s almát se küldtél. Csak a büszkeségünk
maradt, bár az enyém nem is, mert téged
babusgattalak magamban, hogy véget
ez egyszer érjünk nevetéseken túl,
fenyőtüskét a szembe, bár ez nem túl
ünnepszerű, de ajándékom az van,
egy új nevet kapsz ebben a hónapban:
a ’Miss December’-en is gondolkodtam,
de az ’Aranylövés’ illik rád jobban.

(Nem baj neked, ha én nagyon szeretlek?
Bár önzés ez, de így kapaszkodom meg
az életben – na, ezt már mondták másnak,
magázva, míg tehervonatra vártak.
Én más módszerrel, mindig sértegetlek,
mert Hollywoodban a szerelmeseknek
ez elég ok, hogy az ágyban majd másnap
narancs juicezal bókoljanak egymásnak.)

S itt állok készen és határozottan.
A két ünnep közt persze lejátszottam
az összes párbeszédet, mint a verkli:
a nagynéném neked sütötte, bejgli,
a könyveim maradjanak ám nálad,
a felső szekrényből vigyél pár tálat,
a hóba írtam neked kinn a kertben.
Abból a filmből, amit mindaketten
kívülről tudtunk, lett a búcsúmondat.
Vacsoránkra már a vészharang kongat.
Eszünk lencsét fasírttal, mellé töltök
pezsgőt, mert engem Isten, de az ördög
téged jövőre is majd tovább tesztel,
s nincs fogadalmam, csak ez a szilveszter.


2.
Csak szerpentin út

Hiába én maradtam ezzel a néhány verssel,
és lehetek itt most a szűk család mögött,
a hallgatáson túlról is, még mindig te győzöl,
de föléd hajolok, ahogy szokás ilyenkor:

csak merném ezt a szűkös, új helyet magamra mérni,
és be is másznék melléd, hogy végre hozzád érjek,
így visszaadhatnám, amit közössé hazudtam,
és így elvinnéd talán, ami gyűlt beléd

(a paplanom alá álmodott lábfejed, az orgonabillentyűt
érdemlő ujjadat, a hóolvadás előtt megjelent szeplőket)!
Ezt a ködös kertet várossá tágítom,

forgatom magamban, mintha bármi haszna lenne.
De józanná csíp a január délelőtt:
kifelé már csak ez a szerpentin út van.


3.
Adásszünet

A kezdetektől így, képzeltelek.
És képzelődni könnyebb, ha besötétedik.
Az erkélyről nézem a kivilágított fővárosokat,
bennük felfedezhetem minden részleted,
és a formák alku nélkül hozzád finomíthatóak.
A gyűjtött anyagból, jó szokás szerint,
próbállak összeállítani, és rabolok még
neked, akitől csak tudok:
előled menekültem mindig az asztal alá,
veled töltöttem kádban egy szilvesztert,
téged temettelek életem leghidegebb januárjában.
Ma is eggyel több az ima, mint tegnap volt.
Így Isten hátha feléd taszigál. Ilyenkor már ő segít,
mert éjféltájt a városok elsötétülnek.
És ha elalszom legalább semmi nem kitervelt.
Reggelente az irányok, az arányok persze változatlanok.
A tévében adásszünet. Onnan se figyelnek.
A falat támasztom a lépcsőfordulókban,
meg az utcán, amíg megyek a pékhez.
Abban bízom: hátha a szívem rossz,
és hogy estig talán nem is gondolok mást.
Addigra úgyis megint megtelik a város.

FÉL-est a világvégén (20121221)

Cím: BUDAPEST, VIII. k., KŐFARAGÓ UTCA 8.
Cím: BUDAPEST, VIII. k., KŐFARAGÓ UTCA 8. 
Cím: BUDAPEST, VIII. k., KŐFARAGÓ UTCA 8.

Fehér Renátó: Képeslapok a medence partjáról

(Megjelent: Ex Symposion, 77. szám, 2012. május)

Képeslapok a medence partjáról
- postafordulta helyett -

Ezt mind a maradék-helyekre írom,
ahova már nem fért fel több emléked.
Így túszul szoríthatok egy kis téged.

*

Medencéd szinte átbökött a bőrön,
kiállt. Úgy, mintha szárnynak indulta volna.
A válladról beláttam a bugyidba.


*

A tested atlaszban nézem, mióta
leköltöztél. A csípőd két taréja
most Messina és Reggio Calabria.

*

A kád a tested. Én meg fekszem benne
hason, a két perem közé szorulva.
Így játszom esténként magunkat újra.

*

Ha rákívánsz is ott a férfiakra,
itt engem lányok karmolnak, harapnak.
Medencecsontok évszaka, tavasz van.

Budapest, zárt osztály (Barnás Ferenc: Másik halál)

Barnás Ferenc Másik halál című regényéről írtam a Prae.hu-n:
Budapest, zárt osztály

Fehér Renátó: Kleopátra

(Megjelent: Apokrif 11. szám, 2011. március; Kalligram, 2012/6) 

Kleopátra

Mint, amikor a hírekben bemondják,
hogy kiszökött egy vad az állatkertből
(esetedben beszéljünk antilopról).
Riasztó és izgalmas egyszerre,
mint a tény, hogy naponta látlak.
Ameddig látok. Mert hétről-hétre
vérágasabbak a szemeim. Nem bírják bemérni,
ahogy egyre közelebb vagy távol.

Felismerhetetlenre fénymásolom a tenyerem
és ezeket rakosgatom a kölcsönkönyveidbe.
Kiszáradt a kezem a sok fénytől,
mint decemberben a kesztyű hiányától.
Amikor az izmokat megfeszítve tompítom
a reszketésem a Lehel és a Béke tér között,
a világ legrosszabb villamosán,
oda-vissza sötétedésig, hátha felszállsz
– és kívánhatok boldog születésnapot,
karácsonyt, akármit, évekre előre, utólag pótolva –,
noha már régen elköltöztél.
És levágattad a hajad: ezt hívják Kleopátra-fazonnak.
Ha csak ezen múlna, nekem könnyebb lenne.

Vállalnám, hogy betegen ágyhoz legyek kötve
és te ápolhass. Aztán ezt elirigyelném:
szeretem én hozni a nagyobb áldozatot.
De a legvégére szégyellném magam.
– Nem sokára, nem sokára… – mondogatnám
két légszomj között, arra a ritmusra, amit most
(egyetlenként, mégis szűkösen) a fejemben dörömbölsz.
Mint egy menekülő antilop vágtatása.

Fehér Renátó: Anyajegy

(Megjelent: Műút, 2012032, 2012. április) 

Anyajegy

A kandallót mindig csak te gyújthattad be.
Nagyon meleget akartál csinálni nekem.
Pakoltad befelé azt a túl sok fát,
és teljesen elhalt persze a parázs. 

Az elhalt neme: férfi. Egy igazán hivatali mondat
az anyakönyvi kivonatból.
Ebből derült ki, hogy egyedül maradtál
versenyben, de a lazítás helyett kinevezted
a Férfi emlékét és Istent új ellenfélnek.

Igyekszem eltagadni, milyen hibátlanul magányos vagy.
De ugyanezért magamat is egyre kevésbé viselem el.
Te mégis többet érsz: a jelen állás és a leletek szerint
nekem még kölyköm se lesz, aki kihasználhat.

Ilyeneket kellett volna mondanom
már régen. Rájönni, hogy nem lehetek csak én a felelős.
Mert te rajzoltál tele anyajegyekkel.
Ezeket kötögetem össze a mellkasomon,
ha már lekaparni nincs merszem,
próbálok rájönni formára, sorrendre, de így
csak még nehezebb megszabadulnom tőled.

Fehér Renátó: Használati utasítás

(Megjelent: Apokrif, 11. szám, 2011. március; Műút, 2012032, 2012. április)

Használati utasítás

Hiába kérleltelek, hogy ne a körmöddel
csináld. Hajat mostunk, mindig vasárnap,
és szétkapartad a fejbőrömet.
Nem láttam az arcod, mert
csípte a szemem a sampon,
de legalább hallottam, ahogy
motyogtad a használati utasítást,
és odabetűzted a tarkóm fölé:
fogyasztás előtt fölrázandó.
Aztán összefirkáltam a feliratod:
a fotel kicsúszott alólam és az asztal sarkán
nyílt szét a fejem, épp ott.
De könnyen kitapogatható maradt
az üzenet, főleg nyáron, amikor a meleg miatt
eleve rövidebbre nyíratom a hajam.

Fehér Renátó: Abszint helyett

(Megjelent: Apokrif, 15. szám, 2012. március)

Abszint helyett

                            Palágyi Lászlónak

                       

Ne álljon senki melletted, akivel osztozni kéne,
és hajnalodjon! – ha így lesz, el úgyis csak te mesélheted.

Ahogy Marseilleből hajóval, gitárral,
de csaposnak szöksz Afrikába.

Megismerkedsz azoknak az abesszin nőknek
az ükunokáival, talán távoli rokonok.

Vétesz aztán a törvény ellen, hogy
menekülhess tovább, hogy tőlük is szabadulj.
Szerintem ilyen ma egy korszerűtlen mesehős, akiben
lenne bátorság fél lábbal halni meg, fiatalon.

Én meg még csak el se vágyom innen.

Reggelente korán kelek, hogy
előkészüljek pontosan szeretni azt,
aki megbékélne két törött felemmel.

Alapítok családot a biztonságért, hogy
ne lehessek többet egyedül.

Utazási iroda szervezi a gyerekekkel
közös első túrámat a bármelyik tengerhez.

Az utcában, egy kerthelyiségben

– ahol nagy, vöröslő orrot növesztek,
abszint helyett a napi fröccs okán –
törzsvendégként tisztelnek, és megöregszem.

Itt politizálok is. Nagy szavakkal,
nagy elvekre hivatkozva védem,
akit általában gyengébbnek hiszek.

Szóval büszke leszek, kedélyes vigaszdíjas –
szerinted ilyen, aki méltatlan még bűnre, kudarcra is.

Én meg azzal nyugtatom magam, hogy
téged vádol minden vonatablak, amin valaha kinéztél –
legtöbbször csak magadat látod bennük,
nem a tájat, nem a nőket, nem is hősi tömegtemetőket.

És hiába, bárhogy leheled: néhány perc
eltüntetné, amiket bele sem írnál, a neveket.

 

Fehér Renátó: Anyák napja

(Megjelent: Prae, 2011/4, 2012. március)

Anyák napja

Anyából nekem mintha kettő lenne.

Az egyik kislány, a másik néni.

Ez elkényeztetett, az megnevelt.

Igazából viszont egy harmadik nő szült meg.

Az ő neve került az igazolványomra.

Ő tanított ezekre a szavakra,
és nem volt féltékeny, amikor elindultam,
hogy magamtól találjam meg anyáékat.

Ha érted azt, ahogy beszélek,
a két anya akkor a tiéd is.

Az egyikük úszó Szöulban.

Mindig úszó, mindig Szöulban és mindig nyer.

Állítólag én is egy kicsit
abban a medencében születtem.

A másik itt lakik nem messze.

Kék a ruhája és szomorú a szeme.

Állítólag én is egy kicsit
továbbszomorítom azt a szemet.

A Kisanyuért hangosan szurkolok.

Óriási kivetítőkön képzelem el:
a Hídfőnél és a Hősök terén,
anyák napján és a piros betűs dátumokon.

A Nagyanyuhoz magamban beszélek.

Megtartom a keresztbefutó lécek árnyéka,
a térdeplő hűvöse és
az összekulcsolt ujjaim szigora mögött.

Neki lenni bennem otthonos.  

 

Fehér Renátó: Férfinak szegődni

Férfinak szegődni című versem a Spanyolnátha 2012/6. számában:
http://www.spanyolnatha.hu/uj-lapszam/szepiras/ferfinak-szegodni/3250/

Fehér Renátó: "Fehér babáim, fehér babák"

(Megjelent: Prae, 2011/4, 2012. március)


„Fehér babáim, fehér babák” 

Ilyenkor mindig mintha tompa október lenne.

Finoman a lábamra lépsz az asztal alatt,
hogy derítsük ki együtt és utoljára: élsz-e még?
Kívánsz-e? Kívánsz-e aludni, ébredni idegen
sárból ágyon?
És belém tudsz-e szeretni csak egy hétvégére?,
ahogy, napszakokat ülve át veled egy Erzsébet téri padon,
a kibontott sörök utolsó leheletét hallgatom,
vagy téged mosolyogva, amíg arról beszélsz, hogy
mindenkit baleset ért, aki valaha verset írt neked.
Ahogy leszek heves, ha politizálni kezdünk,
aztán csapkodom a talpam a kavicson
mint durcás gyerek, akit – hogy megnyugodjon –
a Feneketlen-tóhoz kacsát etetni viszel.
Anyád megfakult garbója van akkor rajtad,
pár régi fénykép miatt, azokon szép nagyon.

Az meg, aki közben otthon várt rád,
nyel egy nagyobbat és megbocsát, mert
csak tort ütöttél néhány felelőtlen év fölött.
Hamarosan megint viszontszereted.
De mindez kellett, hogy lehessen újra és végleg őt választani.
Aggodalomra tehát semmi ok:
nem terebélyesedik bennem követelés.
Üres vagyok – meddő nő a sokadik
kísérlet után.

Mezei Gábor: függelék

Kritikám van a ma megjelent Magyar Narancsban (2012. 12. 06.) Mezei Gábor függelék c. verseskötetéről.
Mihelyt a netre is felkerül, jön majd a link!