Fehér Renátó: "Fehér babáim, fehér babák"

(Megjelent: Prae, 2011/4, 2012. március)


„Fehér babáim, fehér babák” 

Ilyenkor mindig mintha tompa október lenne.

Finoman a lábamra lépsz az asztal alatt,
hogy derítsük ki együtt és utoljára: élsz-e még?
Kívánsz-e? Kívánsz-e aludni, ébredni idegen
sárból ágyon?
És belém tudsz-e szeretni csak egy hétvégére?,
ahogy, napszakokat ülve át veled egy Erzsébet téri padon,
a kibontott sörök utolsó leheletét hallgatom,
vagy téged mosolyogva, amíg arról beszélsz, hogy
mindenkit baleset ért, aki valaha verset írt neked.
Ahogy leszek heves, ha politizálni kezdünk,
aztán csapkodom a talpam a kavicson
mint durcás gyerek, akit – hogy megnyugodjon –
a Feneketlen-tóhoz kacsát etetni viszel.
Anyád megfakult garbója van akkor rajtad,
pár régi fénykép miatt, azokon szép nagyon.

Az meg, aki közben otthon várt rád,
nyel egy nagyobbat és megbocsát, mert
csak tort ütöttél néhány felelőtlen év fölött.
Hamarosan megint viszontszereted.
De mindez kellett, hogy lehessen újra és végleg őt választani.
Aggodalomra tehát semmi ok:
nem terebélyesedik bennem követelés.
Üres vagyok – meddő nő a sokadik
kísérlet után.