Fehér Renátó: Kleopátra

(Megjelent: Apokrif 11. szám, 2011. március; Kalligram, 2012/6) 

Kleopátra

Mint, amikor a hírekben bemondják,
hogy kiszökött egy vad az állatkertből
(esetedben beszéljünk antilopról).
Riasztó és izgalmas egyszerre,
mint a tény, hogy naponta látlak.
Ameddig látok. Mert hétről-hétre
vérágasabbak a szemeim. Nem bírják bemérni,
ahogy egyre közelebb vagy távol.

Felismerhetetlenre fénymásolom a tenyerem
és ezeket rakosgatom a kölcsönkönyveidbe.
Kiszáradt a kezem a sok fénytől,
mint decemberben a kesztyű hiányától.
Amikor az izmokat megfeszítve tompítom
a reszketésem a Lehel és a Béke tér között,
a világ legrosszabb villamosán,
oda-vissza sötétedésig, hátha felszállsz
– és kívánhatok boldog születésnapot,
karácsonyt, akármit, évekre előre, utólag pótolva –,
noha már régen elköltöztél.
És levágattad a hajad: ezt hívják Kleopátra-fazonnak.
Ha csak ezen múlna, nekem könnyebb lenne.

Vállalnám, hogy betegen ágyhoz legyek kötve
és te ápolhass. Aztán ezt elirigyelném:
szeretem én hozni a nagyobb áldozatot.
De a legvégére szégyellném magam.
– Nem sokára, nem sokára… – mondogatnám
két légszomj között, arra a ritmusra, amit most
(egyetlenként, mégis szűkösen) a fejemben dörömbölsz.
Mint egy menekülő antilop vágtatása.