Fehér Renátó: Zsömleszag

(Megjelent: Élet és Irodalom, 2012. július 20.)

Zsömleszag

Megint a korareggeli gyászmenet
idegen lakásból. A nyakamon billog,
a kontaktlencse beszáradt, 
mittudomén hogy hányadik kerület ez.
Monogrammá felejtem, akitől ilyenkor eljövök,
kávét nem kérek („sosem iszom”),
kölcsönösen nem jut idő egyéb információkra.
Lenn az utcatáblát keresem, közben
magasan, az ablakok mögött,
zsömlemellekre hajtott fejjel, apákká választott
férfiak csak megébrednek – amikor 
bevilágít a hajnal, az újraégő utcalámpa,
csenget az első villamos kereszteződésben állva,
levelet, hírlapot nyom a postás az ajtónyílásba, 
aztán alszanak tovább.
Berontok az első sütödébe, és
lisztes arcú arkangyalokat veszek meg kilóra,
a maradék-aprómból, szájszag és hányinger ellen.
Mert belém penészedett minden,
ami jóság, minden szeretet.
Péknek kellett volna állni,
szárnyakat növeszteni a zsömleszagban.